Mi történne veled, ha egyszer csak elveszítenéd azt, ami ma természetesnek tűnik?

Egy otthont. Egy társat. Egy szülőt. A munkádat. A biztonságodat. Vagy egyszerűen azt a képességet, hogy egyedül tovább tudd vinni az életedet.

A hajléktalanságról kívülről nagyon könnyű véleményt alkotni. Sokszor azt gondoljuk, hogy aki az utcára került, maga tehet róla. Rossz döntéseket hozott. Nem dolgozott eleget. Nem volt elég akarata. Nem akart felállni.

De amikor elkezdünk beszélgetni ezekkel az emberekkel, a történetek sokkal összetettebbé válnak.

Van, akit egy válás sodort el, vagy meghalt az egyetlen hozzátartozója, aki még megtartotta. Van, akinek egy komoly anyagi veszteség után már nem maradt hová lépnie.
Van, aki gyerekként állami gondozásba került, és soha nem kapta meg azt a családi hátteret, amelyre mások természetes módon támaszkodhattak.
Van, akinél a függőség vagy egy súlyos lelki válság indított el egy olyan folyamatot, amelynek végén már nem volt otthona. Olyan is van, aki korábban sikeres, elismert ember volt, mégis olyan mélyre került egy élethelyzet miatt, hogy ő maga is közel került ahhoz, hogy elveszítse az otthonát.

A hajléktalanság nem egyetlen történet. Ahány ember, annyi életút.

A magyarországi Február Harmadika kutatás évtizedek óta vizsgálja ezeket az életutakat. A 2024-es adatfelvétel több mint 4900 ember válaszaira épült, és maga a kutatás is olyan címet viselt, amely jól mutatja ennek a helyzetnek a sokféleségét: Gyerekkori – időskori – egzisztenciális krízisek. A kutatás szerint az érintettek között egyre több az idős, beteg és munkaképtelen ember, és sokan csak későbbi életkorban veszítik el a lakhatásukat.

Ezért kezdtem el ezeket a portrékat készíteni. Én nem szeretném megmutatni, hogy ki hajléktalan, és ki nem. Nem szeretném megmutatni a körülményeket, amelyek alapján azonnal kategóriákba soroljuk az embereket.

Csak az arcot szeretném megmutatni.

A tekintetet, a ráncokat, a mosolyt, a fáradtságot, az embert.

Ezért készülnek ezek a képek hasonló módon, fekete-fehérben, szűk képkivágással. Nincs utca. Nincs háttér, ami elárulná, honnan érkezett az ember. Nincs ruha, tárgy vagy környezet, ami megmondaná, milyen életet él.

Csak ő van.

És talán éppen így válik láthatóvá valami fontos.

Hogy sokkal több közös van bennünk, mint amennyit első pillantásra gondolnánk.

Valakinek szerencsésebb lapokat osztott az élet, és van aki rengeteget dolgozott azért, ahol ma tart. Valaki tehetséges volt, és megtalálta a helyét. Valaki mögött ott állt egy támogató család. Valaki pedig egyetlen ember elvesztésével vagy egyetlen rossz élethelyzettel elveszítette azt a kapaszkodót is, amely addig megtartotta.

Nem tudhatjuk, milyen történet vezetett egy ember arcáig.

Ezért talán nem az a dolgunk, hogy első pillantásra ítéletet mondjunk róla.

Hanem hogy nyitottak legyünk, megszólítsuk, meghallgassuk, beszélgessünk. Mert az elmúlt időszakban ezt tapasztaltam: nagyon jókat lehet beszélgetni.

A projekt során találkoztam hajléktalan emberekkel és ismert, sikeres emberekkel is. Egymás mellé kerültek olyan sorsok, amelyek látszólag nem is lehetnének különbözőbbek. Mégis, amikor eltűnik a háttér, a státusz, a ruha és minden előzetes elképzelés, marad valami, ami mindannyiunkban közös.

Az ember.

Ebben a munkában szeretnék én is segíteni. Nem hiszem, hogy néhány fénykép megoldhatja a hajléktalanság problémáját. De hiszek abban, hogy egy fénykép képes lehet arra, hogy valaki egy pillanatra másképp nézzen egy másik emberre. Igyekszem a portrékon túl is segíteni azoknak, akikkel találkozom, és örülök annak is, hogy olyan szervezetek munkájához kapcsolódhatok, amelyek ezt nap mint nap, sokkal nagyobb erővel és szakértelemmel teszik. Ilyen a pécsi TÁMASZ Alapítvány is, amely évtizedek óta nyújt segítséget a hajléktalan és társadalom peremére szorult embereknek Pécsett és egész Baranyában.

Nem tudhatjuk, milyen út vezetett valaki életében addig a pontig, ahol most áll. De azt tudhatjuk, hogy előttünk akkor is egy ember áll.

„MI IS EMBEREK VAGYUNK!”

Nagy Bandó András visszaemlékezése szerint ez a mondat szerepelt a hajléktalan emberek által a Déli pályaudvaron tartott táblán annak idején. Bandó 1988–89-ben több száz ember kimenekítésében vett részt a Déliből, majd a csillebérci és budaörsi elhelyezés megszervezésében; Budaörsön létrejött az elsőként említett hajléktalanszállás.

Talán nincs is ennél egyszerűbb és fontosabb üzenet.

Mert végső soron nem az a kérdés, hogy mi választ el minket egymástól. Hanem az, hogy észrevesszük-e azt, ami közös bennünk.